Leírás
A Gran Guardia palota hatalmas épület, amelynek építését a 17. században kezdték el, és csak 1853-ban fejezték be. Veronában a Piazza Bra déli oldalát zárja le, az Arénával szemben. 86 méter hosszú loggiája és homlokzata méltó párja a néhány tucat méterre álló római amfiteátrumnak.
A földszinten tizenhárom árkádból álló loggia nyílik, masszív, rusztikus kváderkőből épült pilléreken; két oldalán egy-egy tömör, kis ablakos fal zárja le. A főemeleten tizenöt, páros oszlopokkal keretezett nagy ablak nyílik.
Az ablakok nem egyformák: a két szélső keskenyebb, a közbülső nyolcat háromszög alakú és íves timpanon koronázza, a középső öt pedig félköríves és sokkal nagyobb. Középen, a főemelet fölött attika emelkedik, amely egy kétszintes magas termet világít meg.
Az építész, Domenico Curtoni egy nehéz szomszéddal, az Arénával került szembe. Az amfiteátrumétól eltérő formanyelvet használt, de olyan palotát tervezett, amely ellensúlyozza annak tömegét. A Filarmonikus Színházzal, vagyis egy másik, szomszédos művével együtt újra megformálta a tér arculatát.
A tervet sokáig Michele Sanmicheli nevéhez kötötték, aki azonban jóval a munkálatok megkezdése előtt meghalt. Giovambattista Da Persico történész azt is észrevette, hogy a homlokzaton van néhány szabálytalanság, amely nem származhatott tőle, ezért Curtoni nevét említette, aki a sanmicheliai műhely hagyományában nevelkedett.
A palota nagyon is gyakorlati szükségletből született: kellett egy hely, ahol esőben is szemlét lehet tartani a katonák felett. Giovanni Mocenigo, Verona velencei kapitánya 1609. szeptember 26-án kérte ezt a dózsétól. Az engedély december 30-án érkezett meg.
1614-ben elfogyott a pénz, és az építkezés leállt. 1639-ben Verona városa azt kérte, hogy tízezer dukát adót megtarthasson az újraindításhoz, de Velence elutasította. Így maradt befejezetlen a főemelet keleti oldala, a kilencedik ablaktól kezdve.
1808-ban a palota a város tulajdonába került azzal a kötelezettséggel, hogy három éven belül befejezik, és a közigazgatás székhelye lesz. Az építkezés csak 1819-ben indult újra, már osztrák uralom alatt, Giuseppe Barbieri vezetésével, és ekkor készült el a monumentális lépcsőház.
A munkálatokat 1848-ban felfüggesztették, amikor az első függetlenségi háború idején Habsburg katonák foglalták el az épületet. Közvetlenül ezután folytatódtak, és 1853 májusában megtörtént a végső átvétel.
A földszinten tizenhárom árkádból álló loggia nyílik, masszív, rusztikus kváderkőből épült pilléreken; két oldalán egy-egy tömör, kis ablakos fal zárja le. A főemeleten tizenöt, páros oszlopokkal keretezett nagy ablak nyílik.
Az ablakok nem egyformák: a két szélső keskenyebb, a közbülső nyolcat háromszög alakú és íves timpanon koronázza, a középső öt pedig félköríves és sokkal nagyobb. Középen, a főemelet fölött attika emelkedik, amely egy kétszintes magas termet világít meg.
Az építész, Domenico Curtoni egy nehéz szomszéddal, az Arénával került szembe. Az amfiteátrumétól eltérő formanyelvet használt, de olyan palotát tervezett, amely ellensúlyozza annak tömegét. A Filarmonikus Színházzal, vagyis egy másik, szomszédos művével együtt újra megformálta a tér arculatát.
A tervet sokáig Michele Sanmicheli nevéhez kötötték, aki azonban jóval a munkálatok megkezdése előtt meghalt. Giovambattista Da Persico történész azt is észrevette, hogy a homlokzaton van néhány szabálytalanság, amely nem származhatott tőle, ezért Curtoni nevét említette, aki a sanmicheliai műhely hagyományában nevelkedett.
A palota nagyon is gyakorlati szükségletből született: kellett egy hely, ahol esőben is szemlét lehet tartani a katonák felett. Giovanni Mocenigo, Verona velencei kapitánya 1609. szeptember 26-án kérte ezt a dózsétól. Az engedély december 30-án érkezett meg.
1614-ben elfogyott a pénz, és az építkezés leállt. 1639-ben Verona városa azt kérte, hogy tízezer dukát adót megtarthasson az újraindításhoz, de Velence elutasította. Így maradt befejezetlen a főemelet keleti oldala, a kilencedik ablaktól kezdve.
1808-ban a palota a város tulajdonába került azzal a kötelezettséggel, hogy három éven belül befejezik, és a közigazgatás székhelye lesz. Az építkezés csak 1819-ben indult újra, már osztrák uralom alatt, Giuseppe Barbieri vezetésével, és ekkor készült el a monumentális lépcsőház.
A munkálatokat 1848-ban felfüggesztették, amikor az első függetlenségi háború idején Habsburg katonák foglalták el az épületet. Közvetlenül ezután folytatódtak, és 1853 májusában megtörtént a végső átvétel.