Leírás
A Castelvecchio híd (Ponte Scaligero) vörös téglából és kőből épült erődített híd, amely Veronában íveli át az Adige folyót, a róla elnevezett vár mellett. Több mint 120 méter hosszú, és csak gyalog lehet átkelni rajta.
Nem hétköznapi híd: az erőd részét képezi. Mindkét oldalon fecskefarkas támfalak védik, sétányokkal és lőrésekkel, a város felől pedig a vár impozáns főtornya óvja. A túlparton egykor egy torony állt, amelyet a franciák a 19. században lerombolták.
A legfigyelemreméltóbb a főív, amely majdnem 49 méter széles; két oldalán egy 29 és egy 24 méteres kisebb ív található. Egyes kutatók szerint építésekor Európa legszélesebb íve volt. A három ív azért különbözik egymástól, mert az Adige áramlataihoz igazították őket a folyó ezen a kanyarulatán.
Ha megnézed a két nagy hídpillért, amelyek alapja ötszögletű, és hajóorrként néznek a folyás irányával szembe, látni fogod, mennyire masszív volt. A nagyobbat tizenöt korinthoszi oszlopfő és római domborművek töredékei díszítették, amelyeket építőanyagként használtak fel újra.
A története félelemmel kezdődik. II. Cangrande della Scala 1354 és 1356 között építtette, hogy a vára számára menekülési útvonalat biztosítson Tirol felé arra az esetre, ha a városban valamelyik ellenséges csoport fellázadna.
Ezért évszázadokon át csak katonák jártak át rajta. A veronaiak csak a 19. század vége felé kelhettek át rajta, amikor Verona az Olasz Királyság része lett, és a katonai korlátozások fokozatosan megszűntek.
Aztán eljött 1945. április 24.: a visszavonuló németek felrobbantották a város összes hídját. A pillérek egy része ellenállt, és Verona úgy döntött, hogy újjáépíti a hidat olyannak, amilyen volt, ahelyett hogy újat emelne.
A munkálatok 1951-ig tartottak. Megtisztították az Adige medrét a romoktól, és az épen talált kváderkövek a helyükre kerültek, a lerombolás előtt nem sokkal készült fényképeknek és felméréseknek köszönhetően.
A megrongálódott köveket ugyanabból a középkori kőfejtőből származó kővel pótolták, San Giorgio di Valpolicellából. Az új téglák veronai és mantovai bontásokból, illetve téglagyárakból érkeztek.
Egy dologban a források óvatosak: a tervező neve nem ismert. Egy 1495-ös irat egy bizonyos Guglielmo Bevilacquát említ, akiről legenda is szól: II. Cangrande állítólag neki ajándékozott egy kardot, amelyről azt tartották, hogy Szent Mártoné volt.
Nem hétköznapi híd: az erőd részét képezi. Mindkét oldalon fecskefarkas támfalak védik, sétányokkal és lőrésekkel, a város felől pedig a vár impozáns főtornya óvja. A túlparton egykor egy torony állt, amelyet a franciák a 19. században lerombolták.
A legfigyelemreméltóbb a főív, amely majdnem 49 méter széles; két oldalán egy 29 és egy 24 méteres kisebb ív található. Egyes kutatók szerint építésekor Európa legszélesebb íve volt. A három ív azért különbözik egymástól, mert az Adige áramlataihoz igazították őket a folyó ezen a kanyarulatán.
Ha megnézed a két nagy hídpillért, amelyek alapja ötszögletű, és hajóorrként néznek a folyás irányával szembe, látni fogod, mennyire masszív volt. A nagyobbat tizenöt korinthoszi oszlopfő és római domborművek töredékei díszítették, amelyeket építőanyagként használtak fel újra.
A története félelemmel kezdődik. II. Cangrande della Scala 1354 és 1356 között építtette, hogy a vára számára menekülési útvonalat biztosítson Tirol felé arra az esetre, ha a városban valamelyik ellenséges csoport fellázadna.
Ezért évszázadokon át csak katonák jártak át rajta. A veronaiak csak a 19. század vége felé kelhettek át rajta, amikor Verona az Olasz Királyság része lett, és a katonai korlátozások fokozatosan megszűntek.
Aztán eljött 1945. április 24.: a visszavonuló németek felrobbantották a város összes hídját. A pillérek egy része ellenállt, és Verona úgy döntött, hogy újjáépíti a hidat olyannak, amilyen volt, ahelyett hogy újat emelne.
A munkálatok 1951-ig tartottak. Megtisztították az Adige medrét a romoktól, és az épen talált kváderkövek a helyükre kerültek, a lerombolás előtt nem sokkal készült fényképeknek és felméréseknek köszönhetően.
A megrongálódott köveket ugyanabból a középkori kőfejtőből származó kővel pótolták, San Giorgio di Valpolicellából. Az új téglák veronai és mantovai bontásokból, illetve téglagyárakból érkeztek.
Egy dologban a források óvatosak: a tervező neve nem ismert. Egy 1495-ös irat egy bizonyos Guglielmo Bevilacquát említ, akiről legenda is szól: II. Cangrande állítólag neki ajándékozott egy kardot, amelyről azt tartották, hogy Szent Mártoné volt.