Leírás
A Borsari kapu (Porta Borsari) Verona egyik római kori kapuja a Corso Porta Borsari végén: a fehér kőből épült, mintegy 13 méter magas homlokzat két ívvel és két sor ablakkal a római kori Verona főbejáratának maradványa.
Ami ma látható, az a homlokzat, amely valpantenai fehér kőből készült. Az alsó szinten két nagy ív áll, mindegyiket két, korinthoszi fejezetű féloszlop keretezi, fölöttük gerendázat és timpanon fut.
Fölötte még két szint emelkedik, szintenként hat ablakkal, finom díszítésekkel keretezve. Az első emeleten a két középső ablakot apró aediculák ékesítik, a másodikon pedig oszlopocskák közé fogva helyezkednek el. A hatás gazdag és színes, hiszen a bejáratnak látványosnak kellett lennie.
Az architráván Gallienus feliratát olvashatod, annak a császárnak a nevét, aki i. sz. 265-ben megerősíttette a város falait. Ez nem valódi újjáépítés volt, hanem helyreállítás bővítésekkel.
A város felé néző oldal viszont teljesen eltűnt. A vidék felé néző az egyetlen, amely megmaradt, és az 1970-es, 80-as években restaurálták: rögzítették a legsérültebb részeket, a szabadon álló felületeket pedig ólomlemezekkel fedték le, hogy ne álljon meg rajtuk a víz.
A rómaiak számára ez volt a főbejárat: aki a Via Postumián érkezett, a decumanus maximuson találta magát. Akkoriban Porta Iovia volt a neve, mert Jupiternek szentelték, akárcsak a közeli Jupiter Lustralis-templomot.
A mai név a középkorból ered, amikor itt dolgoztak a bursariusok, azok a beszedők, akik a ki- és beszállított árukra vetett vámokat szedték.
Az eredeti kapu téglából épült az i. e. 1. század második felében, a városfalakkal együtt. Alaprajza négyzet alakú volt, belső udvarral, ahol megállították és ellenőrizték az utazókat, a vidék felé pedig két magas tornya állt.
Az i. sz. 1. század első felében a város szebbé akart válni. A kaput fehér kőbe öltöztették, új homlokzatot kapott a Fórum felőli és a vidék felőli oldalon is. Nem messze postaállomás is működött azokkal, akik a közigazgatás szállítását intézték.
A reneszánsz idején a kaput Giovanni Caroto és Andrea Palladio tanulmányozta, de nem mindenkinek tetszett: Sebastiano Serlio nem tartotta méltónak arra, hogy szerepeljen a művében.
Ami ma látható, az a homlokzat, amely valpantenai fehér kőből készült. Az alsó szinten két nagy ív áll, mindegyiket két, korinthoszi fejezetű féloszlop keretezi, fölöttük gerendázat és timpanon fut.
Fölötte még két szint emelkedik, szintenként hat ablakkal, finom díszítésekkel keretezve. Az első emeleten a két középső ablakot apró aediculák ékesítik, a másodikon pedig oszlopocskák közé fogva helyezkednek el. A hatás gazdag és színes, hiszen a bejáratnak látványosnak kellett lennie.
Az architráván Gallienus feliratát olvashatod, annak a császárnak a nevét, aki i. sz. 265-ben megerősíttette a város falait. Ez nem valódi újjáépítés volt, hanem helyreállítás bővítésekkel.
A város felé néző oldal viszont teljesen eltűnt. A vidék felé néző az egyetlen, amely megmaradt, és az 1970-es, 80-as években restaurálták: rögzítették a legsérültebb részeket, a szabadon álló felületeket pedig ólomlemezekkel fedték le, hogy ne álljon meg rajtuk a víz.
A rómaiak számára ez volt a főbejárat: aki a Via Postumián érkezett, a decumanus maximuson találta magát. Akkoriban Porta Iovia volt a neve, mert Jupiternek szentelték, akárcsak a közeli Jupiter Lustralis-templomot.
A mai név a középkorból ered, amikor itt dolgoztak a bursariusok, azok a beszedők, akik a ki- és beszállított árukra vetett vámokat szedték.
Az eredeti kapu téglából épült az i. e. 1. század második felében, a városfalakkal együtt. Alaprajza négyzet alakú volt, belső udvarral, ahol megállították és ellenőrizték az utazókat, a vidék felé pedig két magas tornya állt.
Az i. sz. 1. század első felében a város szebbé akart válni. A kaput fehér kőbe öltöztették, új homlokzatot kapott a Fórum felőli és a vidék felőli oldalon is. Nem messze postaállomás is működött azokkal, akik a közigazgatás szállítását intézték.
A reneszánsz idején a kaput Giovanni Caroto és Andrea Palladio tanulmányozta, de nem mindenkinek tetszett: Sebastiano Serlio nem tartotta méltónak arra, hogy szerepeljen a művében.